Lilith

A zsidó hagyomány szerint Ádám eredeti felesége, női fele, nem Éva, hanem a fekete hajú, bódítóan gyönyörű Lilith volt.
Ádám 133 évig élt vele házasságban, mielőtt Lilith elhagyta.

Ádám jeleníti meg a személyiség férfias oldalát, a gondolkodást.
Lilith a Hold sötét oldala, amely elfordul a Földtől.
Lilith jelképezi a lélek legmélyének ősi sötétségét, a fénytől rettegő démonok rejtekhelyét. (Úgy is ismerhetjük, mint a vámpírok Úrnője)
Az asszírok Lilinek nevezték a kielégíthetetlen szexuális étvágyú női démont, Ő volt a sucubusok anyja és istennője, akik elcsábították az alvó férfiakat, és mindennap száz ördögöt hoztak a világra.

A hagyomány szerint az Isten Lilithet eredetileg uganúgy sárból formálta, mint Ádámot, ezért
Lilith Ádámmal egyenrangúnak érezte magát és férfi módra gondolkodott.

A hagyomány ezt a következőképpen fejezi ki: „Szeretkezés közben mindig Lilith akart felül lenni”,
azaz aktív, vezető szerepet akart játszani.

Ádám egy idő múlva ellenállt, és Ő maga akart „felül lenni”,
Lilith elhagyta, miután kimondta Isten kimondhatatlan titkos nevét.

Isten a fekete hajú szépség száműzését követően megteremtette Ádám oldalbordájából Évát, az Ádámhoz hasonló földi nőt.

Lilith az idők múltával igazi alvilági démonná lett, egyre mélységesebb gyűlöletet táplált az ember és az Isten iránt.
Így vált Lilith, az élet tagadójává, a leggonoszabb démonná!

Egyes tradíciók szerint Lilith volt az a démon, aki a bűnre csábította Évát, az alma megízlelése révén.
Ugyan csak az Ő nevéhez fűzhető Káin testvérgyilkos hajlama.
Ádám Évától való elszakadása a férfit sebezhetővé tette az éjszakai lidérccel szemben:
Lilith az éjszaka leple alatt horrorisztikus-erotikus álmokkal ajándékozta meg Ádámot.
A démoni lény fokozatosan kiszívta az életerőt a tehetetlen, alvó emberből.
Sok légió démon született Lilith erőteljes éjszakai támadásainak eredményeképpen.
A sötét anya elszabadította gonosz gyermekeit, a lilineket: így született meg a succubus legendája.

Az égben kilenc angyali kar van,

Akik az emberek isteni természetében lakoznak.
Ugyanúgy az ördögi lényeknek is kilenc fajtája van, amelyek az emberek állati természetében lakoznak.
Ezek mind Lilith gyermekei, aki királynőként uralkodik felettük.
Azazel
A Sátán egyik neve a Bibliában és az Odaát (Supernatural) című televízióssorozat kitalált szereplője, akit Fredric Lehne alakít. Azazel a sorozat egyik mellékszereplője. Bár a filmben a Sátán egyik katonája. Ebben az írásban, mint a Sátán-t mutatjuk be, és elfogadjuk, hogy a filmesek tévednek.
A sorozatban:
Azazel a Pokol egyik fődémona, aki Samet és sok más 6 hónapos csecsemőt itatott meg vérével, ezzel ruházott fel különleges képességgel 1983. november 2.-án, hogy aztán 23 évvel később mindannyian megmérkőzzenek egymással, a győztes pedig a Pokol seregének élére álljon. Ő gyilkolta meg a Winchester fivérek anyját, John Winchester feleségét; Mary-t, illetve korábban a nő szüleit is.
Azazelnek van két démoni gyermeke is: Meg Masters és Tom, illetve különleges erő birtokában van; képes egy kézmozdulattal mozdulatlanná tenni támadóját, illetve lángot lobbantani.
A mitológiában:
Az Azázel csak Mózes III. könyvében fordul elő (8,10,26). Egyértelműen az Úr ellenlábasát jelöli, Énok könyvében (i. e. II-I sz.) a lázadó angyalok vezérét nevezi így. Ezt követően került át a vallásos köztudatba, mint a sátán egyik neve.
A sátán (héberül: שָׂטָן szátán, eredeti jelentése vádló; görögül σαταν szatan, latinul: Satanas; arabul: شيطان sajtán) a zsidó, keresztény és az iszlám vallásban szereplő alak. Találkozunk vele a Bibliában, a Koránban és egyes apokrif iratokban. Az Ószövetségben több említés is történik róla. Az Újszövetségben Jézus és az apostolok igen gyakran említik, azonban itt is csupán két apró felvilágosítást kapunk a kilétéről. Eszerint lázadó, bukott angyal, aki Isten és az emberiség ellensége. A kereszténység modern irányzatai szerint nem valóságos személy, hanem a szívünkben lakó gonoszság szimbóluma.
A Biblia szerint a sátán azonos az „ördöggel” (vagyis az ördögök fejedelmével). A középkor óta gyakran azonosítják Azazellel, Belzebubbal, Beliállal, Samaellel, Mefisztóval, Luciferrel és a Bibliában vagy a pogány mitológiákban szereplő más démonokkal és istenekkel is. A Bibliából vett kifejezésekkel gyakran nevezik Kísértőnek, a Gonosznak, e világ istenének, hazugságok atyjának, a sötétség fejedelmének is.
A nevét egyes keresztény egyházak szóhasználatában névelő nélkül használják, például: sátán Isten ellensége.
A sátán a Bibliában
A sátán kilétéről a Biblia mindössze néhány helye ad rövid tájékoztatást.
A sátán mint vádló
A bibliai Jób könyvében ő az egyik főszereplő. Az eredeti héber szövegben a neve itt nem személynévként, hanem köznévként szerepel, mint „a vádló” (ha-szatan). A többi angyallal együtt ő is a mennyei kar tagja, Isten szolgája, és egyben tanácsadója és kéme az emberek között, aki „szerte bolyong a földön”. Istentől azt a feladatot kapja, hogy megkísértse, és ezzel próbára tegye Jóbot. Amikor Jób átmegy egy próbán, akkor ő egy újabbal próbálkozik. Jób könyvében a sátánnak nincs független hatalma, az Istentől kell engedélyt kérnie a próbák végrehajtására. A Jób könyve 1:16 és 2:9 verseiben azt látjuk, hogy az emberek a bajokat és csapásokat gyakran Isten igazságtalanságának tulajdonítják, amit a sátán arra használ, hogy Isten ellen fordítsa őket. Tehát az ember előtt Istent vádolja, Isten előtt pedig ugyanakkor az ember vádlójaként lép fel.
A sátán ugyanebben a vádló szerepben a Biblia még egy helyén megjelenik. Zakariás könyvében (Zak 3:1-2) a mennyei ítélőszék előtt a megvizsgálandó Józsué főpap jobb oldalán áll, hogy vádbeszédet mondjon ellene, de az Úr angyala megparancsolja neki, hogy hallgasson.
A sátán nevei a Bibliában
1. Az ószövetségi héber sátán név az Újszövetségben, valamint a Septuagintában is szerepel görög betűkre átírt formában. Az újszövetségben 36-szor található meg ebben a formában, a Septuagintában csak egy-két esetben. Határozott névelő nélkül általános értelemben jelöl ellenséget: I. Kir 11:14,23,25-ben Salamon politikai ellenfeleit jelenti, a IV. Móz 22:22-ben az Úr angyalát, aki ellenkezett Bálámmal, a Zsolt 109:6-ban emberi vádolót. Határozott névelővel, „az Ellenség" formában személynévvé válik és a gonoszság fejedelmét jelöli. A Septuaginta azonban a legtöbb esetben diabolosznak fordítja, melynek jelentése vádoló, rágalmazó. Az Újszövetség 33 esetben jelöli ezzel a szóval, ilyenkor határozott névelővel- a Vádoló.
2. Az ördög - a magyar Bibliánk elsősorban így fordítja a diabolosz szót, ezen kívül a görög daimonion vagy daimon szót is. Az utóbbit többes számban is, ekkor gonosz seregeket jelöl. A daimonion vagy daimon eredetileg istenséget, természetfeletti lényt jelent. Az Újszövetség csak negatív értelemben, gonosz lelkeket jelölve alkalmazza. Szókratész viszont pozitív értelemben a lelkiismeret jelölésére használta. Az Ószövetségben a héber séd, sédim szó szolgál a gonosz lélek, lelkek jelölésére. V. Móz 32:17, Zsolt 106:37
3. A Beliál név héber eredetű, jelentése: értéktelen, haszontalan, gonosz. Nem személynév, ám idővel alkalmassá vált a sátán személyének jelölésére. Rendszerint „fiai, gyermekei” hozzátétellel (I. Sám. 2:12). A Septuaginta gyakran diabolosznak fordítja a héber beliált, ami jelzi, hogy az ókori fordítók is sátán egyik nevének tekintették. A Náhum 1:15-ben Károlyi semmirekellőnek fordítja a héber beliált. A szövegösszefüggésből viszont kiderül, hogy sátánról van szó, tehát a Beliál meghagyása helyesebb lenne. Az Újszövetségben a II.Kor 6:15-ben található a kifejezés.
4. A Belzebub név csak az Újszövetségben fordul elő Beelzelbul formában (Mt 12:24-27), a szó héber eredetű, a pogány istenség Baál-Zebub után, amely Ekron filiszteus városban volt használatos (II. Kir. 1:2,16). A pogány isten neve idővel a sátán egyik nevévé vált a zsidóságban, s innen került az evangéliumokba is.
5. Az Azázel csak Mózes III. könyvében fordul elő (8,10,26). Egyértelműen az Úr ellenlábasát jelöli, Énok könyvében (i. e. II-I sz.) a lázadó angyalok vezérét nevezi így. Ezt követően került át a vallásos köztudatba, mint a sátán egyik neve.
Az ember ellenfele
Ezen kívül az Ószövetség csak két helyen említi a sátán nevét.
A Krónikák könyvében (1Krón 21,1) a sátán mint Izráel népének ellensége, ráveszi Dávid királyt, hogy megszámlálja a népét. Dávid ezzel kivívja Isten haragját, aki dögvésszel sújtja Izráelt. A krónikás (az i. e. 3. században) a sátánt önállóan cselekvő lénynek ábrázolja. Ezzel szemben Sámuel könyvében (2Sám 24,1), ahonnan a történetet vette, maga Isten manipulálja Dávidot. A sátánról alkotott elképzelések megváltozása valószínűleg a zoroasztrianizmus, a jóság és a gonoszság két istene küzdelmét tanító perzsa vallás hatása.
A katolikus és ortodox kánonban szereplő Bölcsességek könyvében szerepel a következő fontos megállapítás:
„A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.” (Bölcs. 2:24)
Az Újszövetségben
Az evangéliumokban Jézus, a levelekben pedig az apostolok többször is említik a sátán nevét. Jézus negyven napig a pusztában böjtöl, hogy megküzdjön az ördög kísértésével, akit sátánnak nevez (Máté evangéliuma 4:10). Egy alkalommal ugyanakkor a tanítványát, Pétert is sátánnak nevezi! (Márk evangéliuma 8:33) Máskor Belzebubról, az ördögök fejedelméről (Máté 12:27), illetve az ördögről és az ő angyalairól (Máté 25:41) beszél.
A sátán személyének kilétéről az Újszövetség két helyen ad némi információt. Pál apostol a 2. korintusi levélben azt mondja, hogy „a sátán a világosság angyalának tetteti magát” (II.Kor. 11:14). A Jelenések könyvében pedig János apostol az Édenkertben Ádámot és Évát bűnre csábító kígyóval azonosítja a sátánt:
„Levetették a nagy sárkányt, ama régi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.” (Jelenések könyve 12:9)
A bukott angyalokról említés található két apostoli levélben is (Péter második levele 2:4 és Júdás levele 1:6). A bukott angyalok története babilóniai eredetű lehet.
A fenti rövid megjegyzésekből következtetve tehát azt mondhatjuk, hogy a Bibliában kétféle sátánról van szó. Az egyik az Istent szolgáló „vádló angyal” a Jób könyvében. A másik eredetileg Isten valamiféle fejedelemtársa volt (saját angyalai voltak!), de kisebb volt Istennél, ezért irigység támadt benne. Így el kellett hagynia a mennyet és a földön (a "világban") tevékenykedik, a halált terjeszti, és az embereket is e tevékenysége követésére bírja, vonzó, "angyali" külsejével megtévesztve őket.
A Bibliában ezenkívül még mintegy tucatnyi helyen esik említés a gonosz erők fejedelméről a következő elnevezésekkel: Azazel, Belzebub, Beliál, ördög, a világ fejedelme, e világ istene, az Isten hegyéről levetett kerub (Ezekiel könyve 28:12-19). Azt is megtudjuk róla, hogy Isten meg fogja semmisíteni. (Jelenések könyve 20:10)
A sátán a rabbinikus irodalmakban
A Misna és a Talmud legkorábbi bejegyzései azt mutatják, hogy a sátán csak igen kis szerepet játszott a zsidó teológiában. A zsidó vallás később átvette a népszerű közel-keleti (perzsa eredetű) nézeteket a sátánról és nagyobb szerepet tulajdonított neki. Minél később íródott egy rabbinikus mű, annál több említés esik benne a sátánról és az általa megszálltakról.
Például a kígyó a klasszikus zsidó vallás szerint a szó szoros értelmében csak kígyó volt, míg a későbbi zsidó teológiában a gonosz által megszállt lény lett, hiszen a bűnbeesés történetében beszélt, pedig a kígyó erre nem képes önmagától. (A Midrás már odáig megy, hogy a kígyó, mielőtt megátkozták, felegyenesedve járt és tudott beszélni.)
 
 
Gustave Doré's depiction of Satan from John Milton's Paradise Lost.
Az i. sz. 450 körül íródott Palesztinai Talmud még igen tartózkodó a sátánnal kapcsolatban. A Babilóniai Talmud szerint (Bava Bathra 16a) a yetzer hara (gonosz hajlam), a halál angyala és a sátán azonosak. A Talmud a Samael nevet is megemlíti, akiről sokan úgy vélik, hogy egy másik démonnak a neve, de abban egyetértenek, hogy gonoszt jelöl.
A későbbi rabbinikus irodalom jó néhány művében és sok rabbi szerint a sátán minden gonoszság megtestesítője, és minden erejét az ember elpusztítására fordítja. E nézet szerint óriási hatalma van az emberek minden munkája felett, de a tudása korlátozott, és a Jom Kippur (engesztelőnap) ünnepén elveszti ahatalmát. A héber nyelvben a betűsorozatok egyben számokat is jelentenek, a sátán a 364-et, amely egy viszonylag kis szám.
Egyes rabbik úgy gondolták, hogy sátán a jelenben is ugyanolyan aktívan tevékenykedik, mint a múltban, amikor ő volt Izsák feláldoztatása, Ézsau csalása, Mózes halála, Dávid Betshabéval való paráználkodása, Vasti királynő halála és a zsidóellenes háborúk előmozdítója.
A sátán a Koránban
Az iszlám Iblísz (إبليس ) néven is ismeri. Úgy gondolják, hogy a neme szerint a dzsinnek (جن) rendjébe tartozik, akik olyan spirituális, szellemi lények, amelyek tűzből vannak. A Korán szerint korábban az angyalok (fényből lévő szellemi lények) vezetője volt, de nem volt hajlandó az embert elöljárójaként elismerni, azaz leborulni előtte.
 
 
A sátán bukása
A sátán alakja a keresztény világban
A sátán alakja mindig kiemelkedő szerepet töltött be a keresztény teológiában. Egyes korai keresztény egyházatyák imádkoztak a sátán „bűnbánatáért”.
A középkorban a sátán ábrázolását gyakran használták arra, hogy riogassák és félelemben tartsák az írástudatlan embereket, fegyelmezzék a gyerekeket. Kecskebak alakúnak, szarvakkal és villa alakú farokkal is ábrázolták, amint egy háromágú vasvillát tart. Ezek a rajzok nem a Biblián alapultak, hanem inkább Pán és Dionüszosz ókori görög istenek hasonmásai voltak, illetve a különféle pogány állatmaszkos szertartások hagyományaiból táplálkoztak.
Számos középkori irodalmi műben – így például Dante Isteni színjátékában – a sátán neve Lucifer volt. Ennek alapja az Ószövetségben szereplő történet a Hajnalcsillag (héber הילל Helel, latin Lucifer) bukásáról (Ézsaiás könyve 14:12), akit a sátánnal azonosítottak.
John Milton Elveszett Paradicsom című verses elbeszélő költeményében (17. század) úgy értelmezi a sátánt, mint aki már az ember létezése előtt szembeszállt Istennel.
Sátánizmus
A sátánt tisztelő csoportokat sátánistának nevezik, azonban a sátánista elnevezést többnyire nem rájuk használják, hanem az Anton Szandor LaVey által alapított Sátán Egyházára (Church of Satan), amelyben sátán nem személy, hanem szimbóluma és egyesítője mindazoknak a tulajdonságoknak, amelyeket a sátánista nagyra becsül, mint amilyen például az önállóság, a sikerorientáltság, az önmagunkkal szembeni tökéletes őszinteség. A másik, gyakran sátánistának nevezett vallásnak, az Aleister Crowley által alapított Thelemának szintén nincs köze a zsidó-keresztény mitológia sátánfigurájához. A középkorban sátánistának bélyegezték a különféle természetvallások követőit is.
A keresztény sátán tisztelete leginkább divatjelenségként létezik. Az ilyen sátánista csoportok leginkább black metal-rajongó fiatalokból állnak, és különféle, a keresztény mitológia sátánista-képéből merítkező rituálékat végeznek – sírokat ásnak fel éjfélkor, sátán-szimbólumokat rajzolnak a falakra, állatokat kínoznak, egymás vérét isszák. Magyarországon a '90-es években a kutatók néhány százra tették az ilyen csoportok számát.
A sátán alakja a művészetekben
 
 
A sátán tipikus ábrázolása, melyen megfigyelhető a kecskeszerű jelleg
Az újkori irodalomban a sátán mint semleges vagy pozitív figura is megjelent. Madách Imre műve, Az ember tragédiája az isteni és emberi világrend hideg, velejéig racionális és cinikus kritikusának ábrázolja a sátánt (Lucifer), akinek lázadása azonban kezdettől fogva szerepel az isteni tervben, és a tervben való állandó kételkedése is csak előbbre viszi a világot a terv beteljesülése felé.
Mihail Bulgakov regényében, Mester és Margaritában a Woland professzor néven bemutatkozó sátán „a világ szemetének őre és ura”. Míg Isten a fény és jóság birodalmának irányítója, addig a sátán a maga külön világán uralkodik (inkább ennek része a földi világ is), a sötétségen, mágián és bűnön. A bűn azonban alapvetően nem tőle származik, sőt az ő feladata ítélni és büntetni a nála gyakran sokkal sátánibb, szabad akaratukból gonosz embereket, különösen azok halála után.
A sátán a filmekben
A sátánt egy multinacionális ügyvédi iroda irányítója testesíti meg Az ördög ügyvédje című filmben (Al Pacino alakítása).
A sátán megidézése több horrorfilm témája. Roman Polański például két ilyen témájú filmet is készített. A Rosemary gyermeke című film főhősnője (Mia Farrow) gyermekét a sátántól szüli és az annak szolgájává válik. Ugyancsak Polanski filmje A kilencedik kapu, amelynek főhőse a sátán megidézésére alkalmas könyvet kutat. A Constantine – A démonvadász című filmben a sátán emberi alakot ölt. Az Ómen illetve az Ördögűző sorozat központi szereplője is a sátán (bár előbbi inkább az Antrikrisztus kissé eltérő szerepét állítja középpontba.A sátán fontos szereplője a Supernatural című sorozatnak ahol Lucifer néven az akokalipszis eljövetelét akarja végrahajtani.
Wendigo
Wendigo (a szó írásmódja bizonytalan, úgy is ismert, hogy Windigo, Weendigo, Windago, Windiga, Witiko, ween dagoh stb.), egy rosszindulatú, kannibál szellem az algonkin indiánok mitológiájából, ami képes megszállni az embereket.
A szónak körülbelül 45 variációja létezik. Még pár közülük: Atchen, Chenoo, Kewok, Wheetigo, Windikouk, Wi'ntsigo, Wi'tigo, és Wittikka.
A legelső Wendigo legendák valószínűleg a prehistorikus korban születtek és szájhagyomány útján terjedtek. Az első írásos említést Paul Le Jeune jezsuita misszionárius tette a legendabeli teremtményről, míg Quebec-ben szolgált a korai 17. században. 1636-ban Paul atya jelentést küldött feljebbvalóihoz Rómába egy bennszülött nővel kapcsolatban, aki spirituális transzban figyelmeztette társait, hogy valami megtámadja majd a szomszéd falut. A lelkipásztor leírása szerint a valóban bekövetkező támadás egy vérfarkas nyomaira emlékeztetett ("a sort of werewolf").
Az Algonkin mitológia
A Wendigo csak egy része a változatos észak amerikai és kanadai Algonkin indián hitnek. Náluk a Wendigo gonosz természetfeletti jelenség (manitou), akinek nagy szellemi ereje van. Elsősorban a hideghez, északhoz, és a télhez kapcsolták őket, valamint az éhezéshez és az éhhalálhoz. Basil Johnston, egy odzsibua tanár, kutató és előadó, 11 olyan könyv szerzője, ami mind az indiánok legendáit és mítoszait dolgozza fel, így mutatja be a Wendigót.
 Ugyanakkor a Wendigók a falánkság és kapzsiság megtestesülései is voltak. A szellemüket az ölés sem elégítette ki, rögtön új áldozat után kutattak. Néhány hagyományban, az emberek, akiket legyőzött a kapzsiság Wendigóvá válhattak. A Wendigo mítosz így a bátorítás, az együttműködés és mérséklet eszközéül szolgált.
Az odzsibua és más indián törzsek (Eastern Cree, Westmain Swampy Cree és Innu/Naskapi/Montagnais)szerint a Wendígók mint hatalmas, sokszor az embereknél nagyobb teremtmények és ahányszor egy Wendigo megeszik egy embert még nagyobbra nő- a bekebelezett tápláléka arányában, így sosem lakik jól. A Wendigókat ezért szüntelen éhség gyötörte, ha nem ehettek csonttá soványodtak.
Kanadai források szerint, melyek már egy igen komplex képet jelenítenek meg, a lény erősebb, mint egy medve, magasabb hat méternél is, úgy fest, mint egy járkáló holttest, a szaga, akár a rothadó hús. Gyorsabban fut bármely emberi lénynél, hosszú, lebegő haja mögötte száll, néha tüzet lehelhet, míg a szíve jégből van. Bár tud beszélni de leginkább csak sziszeg, vagy üvölt. A jeges szelekkel repül és jár a vízen, anélkül, hogy elsüllyedne. Ugyanitt említik meg, hogy Wendigóvá az is tehet embert, ha megátkozza egy sámán.
Johnston a "The Manitous" című könyvében kifejti, hogy a wendigo egyszerre mítosz és filozófia. Majd minden Wendigo önmagunk által teremtett, állítja. A lény egy ember volt akit az önzősége felemésztette az önkontrollját és sosem érheti el a kielégülés állapotát. Ezért éhesek a Wendigók mindig, bármennyit is esznek. Johnston elmondja, hogy az elmúlt 200 évben egy újfajta wendigo jelent meg Észak Amerikában. Multinacionális gyárak falják fel profitra örökké éhesen a tájat, mint az indián legendák gigászi szörnyei.
Emberi Wendigók
Minden kultúrában, ahol a Wendigó megtalálható, osztoznak abban a hitben, hogy emberi lény átváltozhat Wendigóvá, ha valaha is részt vett kannibalizmusban, vagy ha – gyakran álmában- megszállta egy Wendigo szelleme. Miután átváltozott, erőszakos lesz és késztetést érez, hogy emberi húst egyen. A szokás szerint leggyakoribb oka, valaki Wendigóvá változásának, hogy átesik egy szociális krízisen, mely során hiányosan táplálkozik (éhezik), majd kannibalizmust követ el.
Az északibb Algonkin társadalmakban, a kannibalizmus, még ha meg ha szükségből követik is el tabu volt.
A wendigo-szertartás
Az assziniboin, a Cree és az odzsibua indiánok ironikus szertartásos táncot adtak elő valaha, a soványabb időszakokban, hogy megerősítse a Wendigo tabu komolyságát. A tánc neve wiindigookaanzhimowin odzsibua nyelven. Ma, mint „Nap táncot” adják elő, maszkot viselve dobszóra. Az utolsó ismert Wendígo Ceremóniát az USA-ban szervezték meg a Leech Lake Indián Rezervátumban.
Windigo-pszichózis
Léteznek olyan mentális betegségek, amelyek egyes részeikben, ha nem is az összesben de kulturális behatás révén produkálják jellemző tüneteiket (culture bound syndrome).
A Windigo-pszihózis, mely egy jellemző példa erre, szintén több nevet vett át a homályos írásmódú szörnytől, mint a „Wendigo-pszihózis”, vagy a „Witiko-pszihózis”, de a legelsőként említett a legelterjedtebb általánosan. Az észak amerikai indiánok csoportjainál írták le, a csipeve, odzsibua és Cree törzsbe tartozók között. A Windigo-pszihózis rendszerint télen jelenik meg, mikor a zömében a kanadai Nagy-tavak körül élő családok elszigetelődnek a havazás miatt és az élelmiszerkészlet nem elegendő.
A kezdeti tünetek a gyengülő étvágy, émelygés, és hányás, lehangoltság. Majd ezt követően az egyén olyan jellemvonásokat észlel magán, mintha wendigo szörnnyé változott volna és viselkedésében is felveszi a hagyományos jegyeket (erőszakosság, agresszió). A Windigo-pszihózisban szenvedők mindinkább ételként tekintik a környezetükben levőket. Ám ugyanabban az időben különleges félelmet is táplálnak, nehogy kannibálokká váljanak. A modern egészségügyi diagnózis ezt az állapotot, mint a paranoia egy formáját jellemzi a gyötrő irracionális érzékszervi észleletek miatt. Ebben az esetben a wendigo szörnyek az üldözők, akik az embereket megpróbálják magukhoz hasonló lényekké tenni. A kórban szenvedők különösen erős aggodalmat tapasztalnak meg és néha öngyilkosságot követnek el, hogy megmentsenek másokat a wendigóvá válástól.
(Lásd, más ilyen típusú mentális betegségekkel együtt tárgyalva.)
Az egyik leghírhetdtebb eset egy albertai Swift Runner nevű prémvadász szereplésével zajlott. 1878/1879 telén a férfi és családja éhezett és a legidősebb fiú meghalt. Habár körülbelül 25 mérföldnyire tőlük volt a Hudson Bay Company postahivatal amely rendelkezett segélyre fordítható ételadaggal, Swift Runner megölte és megette mind a feleségét, mind a gyermekeit. A tettét végül bevallotta, és a fort saskatchewani hatóságok ítéletet mondtak felette. Az, hogy kannibalizmushoz folyamodott, habár elérhető közelségben lett volna étel és hogy minden jelenlevőt megölt, az elemzők szerint azt mutatja, hogy nem egyszerű kannibalizmus esete forgott fenn, hanem windigo-pszihózis kiváltotta öldöklő vágy.
A wendigo esetek rohamosan csökkennek, ahogy az indiánok egyre több és szorosabb kapcsolatba kerülnek a nyugati gondolkodással és kevesebbet gyakorolják hagyományos, vidéki életmódjukat.
Hivatkozás a popkultúrában
Manapság a Wendigók a fantasy és a horror egyik alapanyagává váltak, mint a vérfarkasok és a vámpírok.
Rengeteg számítógépes játékban szerepelnek,lásd Final Fantasy, vagy a Warcraft Univerzum. A Digimonok között is van Wendigomon és találunk egy Wendigo nevű kitalált szereplőt a Marvel Comics képregényekben.
Az irodalomban is sokszor kapnak lehetőséget, hogy kidomborítsák rémisztő vonásaikat, mint Stephen King regényében: az Állattemetőben, de létezik egy magyar, Wendigo nevű, 2003-ban alakult modern metal zenekar is. (Érdekesség, hogy ők a Stonehenge és Da Capo tagjaiból álltak össze, és a Stonehenge-nek már volt egy Wendigo nevű kiadott száma.)